A mogorva tél lassan eluralkodik tájainkon, igyekszik eltüntetni az élet utolsó nyomait is fáról, bokorról, partról, vízről. A fákra, lombokra hóvirágos zúzmarát ültet, a vizekre jégtakarót borít majd, és a kietlen tájba csak néhány házikó füstölgő kéménye lehel majd némi életet. Ilyen a Duna mente, a Baracska vidéke is. (Vajdasági lapszemle: partnerünk a Magyar Szó.)
A nyáron oly hangos zsivajgást majd a kísértetiesen rianó jégpáncél moraja váltja fel. Azt hinné az ember, hogy minden kihalt: erdő, mező és víz, pedig nem úgy van, csak szunnyad az élet, és visszatér tavaszra.
Azért akad kivétel is, ami dacol a téllel, jéggel, hóval, a hosszú éjszakák sötétjével. A menyhalnak eszébe sem jutna valamiféle téli álom, ő éppen most van elemében. Neki a hideg, a fagy, az éjszaka vaksötétje felel meg a legjobban, csak ilyenkor jön elő rejtekhelyéről. Leginkább ilyenkor lehet horogra csalni, ha valakinek van mersze a mostoha körülmények között a vizek partját megközelíteni.
Be kell vallanom, életemben eddig még csak egyszer fogtam menyhalat, és az sem volt valami nagy. Akkoriban még a gombosi víkendtelep jelentette számomra a Dunát. Tombolt a tél, és a Duna jégtáblákat cipelt a hátán. Horgászismerőseim rábeszélésére vendégségben töltöttem pár napot lent. A takaros kis víkendházba volt annyi hely, hogy nekem is jutott egy ágy. Kéményünk vígan füstölt a jeges-havas tájon, tüzelőfa, az volt elég, hiszen a szorgalmas horgász nyáron mi mást csinálhatna, ha nem eszik a hal, minthogy fát gyűjtöget a hidegebb napokra. Arról, hogy hosszabb ideig kint legyen az ember a mínusz tíz fokos hidegben, szó sem lehetett. A botok, a felcsalizott horgok azonban a helyükön lehettek a vízben. A megoldás az volt, hogy jól felöltözve felváltva ki-kilátogattunk a botokhoz rövid időre. Ha menyhal akad a horogra, az úgysem szökik el, mert alaposan ráharap a horogra. Haldarab, giliszta vagy húsdarab, mindegy neki. Közben vígan kártyáztunk, a kis vaskályha ontotta a meleget a víkendházban. Már vagy hatodszor jártam kint az éjszakában, míg végre fagyott zsinórom végén egy igazi menyhal ficánkolt. Megvolt az öröm, igazi menyhalat fogtam.
Sokáig azt hittem, hogy ma már ritkaság a menyhal a Dunában, de tévedtem. Mint ahogy minden víkendtelepen, a Baracskán is vannak olyan remete horgászok, kik télen-nyáron ott élnek, állandó lakhelyüknek választották a vízpartot. Éppen egy ilyen nomáddal futottam össze az idei szezon végén. Beszélgetésbe mélyedtünk, merthogy horgászember számára nincs idegen, a beszélgetés is úgy folyik, mintha a legrégebbi ismerőssel találkozott volna össze az ember. Ő mesélte, hogy telente igenis fog menyhalat, és nem is keveset. Volt olyan termetes is, mely az egy kilót is elérte.
Azután elmesélte, hogy a hosszú, unalmas téli napokon mi mást tehetne azonkívül, hogy rendíthetetlenül rakja a fát a kályhába. Ha meg állig felöltözve a folyópartra sétál, gyönyörködik egy-egy csodálatos dunai hajó tovasiklásában. A még hosszabb éjszakákon azonban mindig be van dobva egy-két bot menyhalra. Igaz, ő este dobja be a horgot a vízbe, és csak reggel megy megnézni, jut-e valami a konyhára, de azért így is nagyon gyakran jár eredménnyel. Ő mesélte azt is, hogy a madarak között is akadnak olyanok, amelyek dacolnak a téllel. A vadkacsa sem szeret elköltözni élőhelyéről télen, inkább megkeresi azokat a helyeket, ahol a víz nem fagy be, sőt ott tartózkodik csoportosan, hogy azon a helyen a víz ne is tudjon befagyni. Nagyon sokszor látni hattyúkat is a jégen. – Egyszer egy téli napon egy egész kenyeret etettünk meg velük – meséli -, miközben ott csúszkáltak, botladoztak a jégen előttünk.
Mindenesetre a téli menyhalazás szöget ütött a fejembe, és elhatároztam, ha nyugdíjas leszek, ki fogom próbálni ezt a fajta horgászatot is, hiszen az én víkendházamban is jól be lehet fűteni. Aztán tévénézés közben időnként majd ellenőrzöm fagyos zsinórjaimat, hátha fogtak már menyhalat.